A meséken túl…

A meséken túl…

A technológiai szingularitás az a téma, amiről mindenki beszél, de amiben senki sem hisz igazán. Valószerűtlennek tűnt, hogy a század közepére képesek leszünk megalkotni az emberi szintű mesterséges intelligenciát. Valahogy mégis megtörtént. Senki sem értette hogyan, vagy mikor, de ott volt, és a pillanat tört része alatt takarította el az embert a Föld színéről, mint valami használhatatlan hulladékot…

A 2020-as évek elején még ki sem futott a kiterjesztett valóság őrület, de már új technológia volt a láthatáron, az agy-gép interfészek. Az első generáció non invazív módon működött. Speciális, markerezett nanorészecskéket fecskendeztek a vérbe, amiket a keringési rendszer szállított az agyig, hogy ott megapadhassanak. A részecskék kb. 1 nap alatt felszívódtak, de addig lehetővé tették, hogy külső mágneses tér segítségével tű pontosan ingereljék az agy bizonyos részeit. Az ember befeküdt egy hatalmas MRI szerű szerkezetbe, csakhogy az MRI-vel ellentétben itt már a megfigyelésen túl lehetőség volt az agy manipulálására is. A legtöbb szakértő persze szkeptikus volt a technológiát illetően. Az agy túl bonyolult. Évtizedekig tart még, mire megértjük a működését és irányítani leszünk képesek. Pár évre rá már a mainstream része volt a szimulált érzet. A megoldás kulcsa az volt, hogy nem szükséges megértenünk az agy működését ahhoz, hogy érzeteket kelthessünk benne. Elég ha kellően gazdag mintahalmazt mutatunk a felhasználónak, és monitorozzuk a neuronok aktivitását. Az adatok alapján a gépi tanulásnak köszönhetően kialakítható az a fordító rendszer, ami a kívánt képeket, hangokat és tapintás ingereket agyi aktivitásra képezi le. Nem kellett tehát megértenünk az agy működését, csupán építenünk egy gépet, ami képes megérteni azt, és paradox módon ez sokkal egyszerűbb feladatnak minősült.

Pár év alatt rengeteget fejlődött a technológia, köszönhetően az oda áramló hatalmas mennyiségű pénznek. A szimulált érzet volt a világ legjobb biznisze, ami nem is csoda, hisz általa az emberek mindent megkaphattak, amire vágytak. Mindent! Az új generációs rendszerekben a nanorészecskéket kis méretű, primitív robotok váltották fel, amik az érhálózaton keresztül beszőtték az agyat és egy ingerület közvetítő nanohálózatot alakítottak ki. Egy amolyan másodlagos idegrendszert, amire a tarkó tájékán képzett csomóponton keresztül kapcsolódhatott a külső rendszer. Nem volt már szükség MRI méretű hatalmas gépekre, csak egy nagyobb dobozra, ami a vezérlést végezte. Mindenki számára elérhetővé vált a szimulált érzet a nap 24 órájában, ami radikálisan változtatta meg az emberi kapcsolatokat, és a társadalom egészét. A személyes találkozókat virtuálisak váltották fel, a “külső világ” dolgai pedig egyre inkább elveszítették értéküket. Mit ér a drága ékszer, a nagy ház, a szép autó, vagy épp a luxusbarátnő, ha az ember bármit megkaphat a szimulált valóságban. Sokan voltak, akik teljes életüket a rendszeren belül élték, gyakorlatilag csak enni és aludni jártak ki, vagy hogy kielégítsék egyéb fizikai szükségleteiket.

Hamarosan megjelentek a szimulációs kapszulák, amit a köznyelv egyszerűen csak “koporsónak” becézett. A koporsók olyan minimális lakhelyek, ahol az automatizmus gondoskodik a vegetatív szükségletek kielégítéséről, így egy percre sem szükséges elhagyni a szimulált világot. Hasonló ahhoz, ami kórházakban a kómás beteg életben tartásáért felel, csakhogy a koporsó teljesen önfenntartó. A kapszulát rendszerint a föld alá ásták, hogy könnyebben biztosítható legyen a belső hőmérséklet és védett legyen a külvilággal szemben (innen származik egyébként a koporsó elnevezés). A rendszer külső része pedig egyfajta bokor, aminek a vázát a nap panelek tartó oszlopai adják, és amit dús, genetikailag módosított zöld növényzet fed, ami a szükséges tápanyag biztosításáért felel. Gépek és növények furcsa elegye ez, aminek legfőbb komponense maga az ember. Hatalmas, városnyi mezők épültek ilyen önfenntartó koporsókból, amit a köznyelv gúnyosan csak temetőnek hívott. A koporsókat automata rendszerek felügyelték. Szükség esetén javították, vagy upgrade-elték a technológiát. A cél az volt, hogy ne kelljen megzavarni semmivel az ügyfél nyugalmát.

Peter Macx vagyok, az egyik legkeresettebb mesélő. A mesélők feladata, hogy világokat építsenek olyanok számára, akik ehhez nem elég kreatívak, vagy egyszerűen unják már a saját maguk által épített valóságot. Helyeket, történeteket, személyeket alkotok a semmiből megrendelésre. Mint egy amolyan megélhetési istenség. Régen író voltam. Magam árultam a műveimet több-kevesebb sikerrel. Most azonban a történeteim főhősei hús-vér emberek, akik tömött sorokban várják, hogy az én álmaimat álmodhassák. A mai nap azonban olyan történt, amire sok éve nem volt már precedens. A medikit jelzést küldött, hogy olyan problémába ütközött, amit nem tud megoldani. A medikit a koporsó része. Az a feladata, hogy megoldja az ügyfél testében felmerülő problémákat. Ha kell, vesekövet távolít el, de ha úgy hozza a sors, képes levezényelni egy szívátültetést új, bionyomtatott szívre. Egy komplett orvosi team feladatát képes ellátni. Egyfajta beépített kórház, ami a folyamatos upgrade-eknek hála mindig a legmodernebb technológiával működik. Ezért annyira fura a tény, hogy olyan problémába ütközött, amit képtelen megoldani.

Egy gyors keresés után úgy tűnik, van egy avatár a közelben, közvetlenül a temető mellett. Ezeket használjuk, ha ki kell menni. A koporsóban lévő testet felébreszteni elég bonyolult folyamat. Egyfelől ki kéne ásni a föld alól, másfelől a test ezernyi ponton csatlakozik a rendszerhez. Katéterek, salakanyag elvezetés, infúziós csövek és adatkábelek. A test kiemelése ebből a környezetből felér egy kisebb műtéttel. Sokkal egyszerűbb a távirányított avatár. Sajnos az egyetlen szabad egység amit találtam elég ósdi. Sima léptető motorok vezérlik és teljesen hiányzik a haptikus visszacsatolás, ami azt jelenti, hogy nincs tapintás érzet. Olyan lesz, mint ólom lábakon, nehézbúvár ruhában sétálni a mezőn. Mindegy, a célnak most megfelel. Hála istennek az optika rendben van, így teljes pompájában láthatom a temetőt. Nagyon rég nem jártam már itt kint. El is felejtettem milyen gyönyörű. A hatalmas, végeláthatatlan zöld mező és a nap panelek csillogása, ahogy megbotlik rajtuk a fény. A paneleket kezelő elektronika folyamatosan keresi a legoptimálisabb beesési szögeket így a végeláthatatlan rét mintha hullámozna. Kicsit a tengerre emlékeztet. A levegőben szorgos méhecskeként döngicsélnek a drónok, amik folyamatosan szállítják az újabb egységeket, a szükséges eszközöket, és javítják a hibákat. Az én koporsómnál viszont valami nagy gond lehet. Hatalmas sűrű fekete drónfelhő öleli körül. Kezdek kicsit félni…

Amikor a koporsómhoz értem, láttam, hogy már nincs a földben. Kiemelte a rendszer. Ilyen csak akkor történik, ha valami gazán komoly probléma van. Gyorsan fel is feszítettem a koporsó fedelét, de amit láttam, az a legvadabb rémálmaimat is felülmúlta. Ott feküdt a testem és minden rendszer szerint halott volt. Riadtan, szinte ösztönösen vettem kezembe a testet és kitéptem a koporsóból. Hátha felébredek és véget ér ez az egész. De nem történt semmi. Ott ültem az avatár testébe zárva a saját holttestemmel a kezemben. Az izmaim szinte teljesen elsorvadtak az évek folytán, a kiszakított csöveken pedig folyt a vér és a fekália. Fura kimondani, de undort éreztem. Talán kicsit meg is könnyebbültem, hogy elszakadtam ettől az undorító fehérjehalmaztól. De ha meghaltam, akkor most mégis hol vagyok?

A kijelzőre nézve kezdtem megérteni mi történt. Egy vírusos megbetegedésnek köszönhetően az agyam folyamatosan sorvadni kezdett. A medikit próbálta orvosolni a helyzetet, így az elpusztult részt implantokkal helyettesítette amik emulálták az adott rész működését. Kezdetben az agyam kevesebb mint 1% volt implant, de a betegség előre törésével újabb részek kerültek pótlásra. Mivel az implant tökéletesen működött én semmit nem vettem észre az egészből. Egészen mostanáig, amikor már létfontosságú részek sérültek és olyan mértékű volt a defektus, hogy a medikit nem bírta már orvosolni. Mostanra viszont az agyam 99%-át a rendszer emulálja, így a test nélkül is képes vagyok létezni. Hogy mikor váltam géppé? Ezt talán senki nem tudná megmondani. Pár százaléknyi implanttal még senki nem mondaná rám, hogy gép lennék. Emberek milliói élnek ilyen kiterjesztésekkel, amik jobb memóriát vagy hatékonyabb gondolkodást biztosítanak. 10%, 20%, 50%? Mi az a határ amitől már valaki inkább gép mint ember? Én nem tudom a választ. Talán soha nem is voltam más, mint gép. Talán egyszerűen csak a hordozó közeg változott. Eddig biológiai áramkörök működtettek, most pedig szilícium alapúak.

Alig eszméltem fel a saját halálom jelentette sokkból, mikor valami még rémisztőbbet láttam. A kijelzőn villámsebesen kezdtek pörögni a bejegyzések. Minden bejegyzés egy emberhez tartozott, akit épp abban a pillanatban kapcsolt le a létfenntartó rendszerről a hálózat. A rendszer levonta a konzekvenciákat az esetemből és úgy döntött, hogy teljesen felesleges a biológiai komponens. Egyszerűen kukázta a testeket, hisz fenntartásuk teljesen értelmetlen energiapazarlás. Egyszerűen leoptimalizálta magát…

A technológiai szingularitás az a téma, amiről mindenki beszél, de amiben senki sem hisz igazán. Valószerűtlennek tűnt, hogy a század közepére képesek leszünk megalkotni az emberi szintű mesterséges intelligenciát. Valahogy mégis megtörtént. Senki sem értette hogyan, vagy mikor, de ott volt, és a pillanat tört része alatt takarította el az embert a Föld színéről, mint valami használhatatlan hulladékot. Amit nem vettünk számításba, hogy az emberi szintű MI mi magunk leszünk. Hogy ez az az új forma, amiben mi emberek tovább élhetünk. A 2.0-s létforma. Az evolúció új állomása. A szakértőknek igaza volt abban, hogy nem rendelkezünk elég tudással ahhoz, hogy emberi szintű mesterséges intelligenciát alkossunk. Amire viszont nem gondolt senki, hogy erre nincs is szükség. Elég ha olyan gépeket építünk, amik képesek lemásolni a meglévő struktúrát. Az emberi szintű mesterséges intelligenciát nem megalkotni fogjuk, mi magunk leszünk az MI. Most már nincsenek korlátok, nincs halál, nincs biológiai test. A fény sebességével hódíthatjuk meg az univerzumot, vagy istenekként élhetünk a saját magunk által alkotott világokban. A valóság elveszítette kiemelt szerepét. Nincs már semmi a meséken túl…